Köszönet a versekért a flori-mambru-erreway.gportalnak!
Mindenképp olvassátok el mert gyönyörű versek!Nekem még egy-két könycsepp is megjelent az arcomon amikor elolvastam!
ÚJ!
Köszönet érte Zsófinak!
Előttem
Előttem már rég összetört az álomkép,
szorít idebent,
Mostmár sajnálom,hogy nem vártam még,
s elengedtem a szívedet.
A magányos órák búja
felidézi a tegnapok nyomát,
Hogy nem küzdöttem le érted
minden akadályt.
Látom,ahogy a virágos tavaszt
lassan a hűvös ősz fedi el,
Tudom,hogy az életed sosem
felejthetem el.
De hull az eső
és elmossa a nevedet,
Amit a homokba írtam,minő
boldogsággal idebent.
Árnyék és fény:
ami megmaradt belőled,
Ha visszajönnél,tiéd lennék,
s leborulnék előtted.
Az érintések,ölelések,csókok,
a remény,a vígasz,a bókok,
Érezni azt,hogy ez már a múlt,
s a vár,amit együtt építettünk fel,
a porba hullt.
Úgy hullott darabokra a szívem,
mint ez a kőtömeg,
tudni,hogy már nem ragyoghatod
be a jövőmet.
S megannyi könnycsepp,
fájdalmas tenger,
Remélni,hogy így könnyebb,
egy mondat,mi értékesebb,
mint bármely drágakő
a Napnál is jobban ragyog:
Bármit hoz a jövő,
Sosem felejtelek el!
A szívemből lassan elhagytalak
A szívemből lassan elhagytalak,
Elveszett mosolyod, hangod,
A szemed, a huncutságod,
Helyén fájdalom nem, csak űr maradt.
Már nem fog el szerelmes remegés,
Hogyha néha felidézem,
Hogy néztél, s érintettél meg,
Ráborult a jövő, s a feledés.
Azért néha, ha hallom nevedet,
- Mintha nevetni látnálak,
S újra szeretni várnálak,-
Visszaidézem az emlékedet.
Egy könnycsepp mögött
Homályos minden,
De mit látnék nem érdekel,
Csak hallgatom, hogy énekel
Fejemben a csend.
Ahol te voltál,
Most csak néma üresség van,
Szívemben még él romokban,
Amit te mondtál.
Két szipogás közt
Nélküled, semmit remélve
Nézek a világra félve
Egy könnycsepp mögött.
Egyedül
A nap izzó vörös korongja,
Megérintette már a fák koronáját,
Hosszú árnyékot vetve a tisztásra,
Homályba borítva a kis folyó partját.
A fák mögé bújik már,
Helyet adva a sötétnek,
Előtűnnek lomhán,
Az éjszakai fények.
Lassan eltűnik a domb mögött,
Fakulnak a színek,
Az ég bíborba öltözött,
Vörösre festve a folyóvizet.
Még csak egy csillag van az égen,
Az esthajnalcsillag,
De valaki már kint áll régen,
Egyedül az ég alatt.
Feljött már a Hold,
Fényt szórva a tisztásra,
Csillanó könnycsepp az arcon,
Bánatos szív dobbanása.
Csak áll ott mereven az égre nézve,
Könnycsepp hull a vízbe arcáról,
Nem lehet még ez a vége,
Olvasom le ajkáról.
Lassan felragyog az összes csillag,
De ő még mindig vár,
A bíbor színek elfogynak,
Csak a fekete maradt már.
A Hold fényében áll,
A tisztáson egyedül,
Haza kéne menni már,
De csak vár reménytelenül.
Egy kis csillag ragyog fenn az égen,
Nézi-nézi, szemében könny ragyog.
Miért múlt el minden?
Miért tűnt el, mi szép volt?
Kérdések válasz nélkül,
Az éjszaka bánatára hull,
Akkor is szeretem rendületlenül!
Gondolta, s hazafelé indul.
Még egy utolsó pillantás az égre,
Még egy könnycsepp gördült le arcáról,
Mikor lesz már boldog végre?
Kérdezte csillagától.
A csillag csak ragyogott fent az égen,
Kérdésére nem válaszol,
Valaki a égből neked üzen,
Csak ennyit mond: Hiányzol!
Végzetes szerelem!
Egy régi történet, amit most elmesélek,
Ami még fáj, és ettől szomorúbb az élet.
Valaki elment, itt hagyott minket örökre,
Sok embernek ment a szíve is tönkre.
Olyan fiú volt Ő, akit sokan szerettek,
Akit a kedvessége miatt mindig csak kerestek.
Téged így hamar a szívembe zártalak,
S a mai napig a barátomnak tartalak.
Előtted nem kellett bizonyítani semmit,
Úgy fogadtál el, ahogy volt, mindenkit.
Nem kértem, de Te mégis szerettél,
Siettél elém és csak rám nevettél.
Teltek az órák és múltak már a hetek,
De egy napon nem jöttél, és én csak kerestelek.
Valaki rám nézett és közölte velem,
Autóbalesetet szenvedtél, s nem leszel már nekem.
Hallottam a szót, de az agyam nem fogta fel,
Lehullott egy könnycsepp és sorra újak hullottak el.
Bevillant az arcod, ahogyan rám nevettél,
És nagyon fájt, hogy ilyen fiatalon elmentél.
Arra gondoltam, vajon melyikünknek könnyebb,
Te már nem vagy, így hát nem érzed a könnyet.
Én itt maradtam és megtört bennem valami,
Talán megbirkózok a tudattal, de ezt nagyon kell akarni.
Nem tudtam, elmúlik-e valaha ez a fájdalom,
Azt viszont éreztem, hogy e percben fáj nagyon.
Azóta már teltek el napok, és hosszú évek,
Nemcsak gonosz percek, hanem szép órák is értek.
Mégis sokszor eszembe jutsz, mint egy csodálatos álom,
Nem mondtam ki: szeretlek, s ezt már nagyon bánom.
Lehettél volna számomra a várva várt Igazi,
De hogy akartad-e, sajnos már nem mondhatod ki.
Soha nem voltál az enyém, és már nem is leszel,
Utolsó utadon egy szál vörös rózsával búcsúztam el.
Magaddal vitted a szívemet, de itt maradt az emlék,
Az arcod őrzöm a lelkem mélyén, mai napig még.
Ha ott lettem volna az autóban végig Veled,
Igaz, meghaltunk volna az éjben, mint két gyerek,
De legalább fogtam volna a kezed...
Mert ezt ma már nem lehet! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
